Császár Eszti Y-generációs coach blogja
Császár Eszti Y-generációs coach blogja

Beszédes hallgatás

 

A beszélgetés úgy kezdődött, hogy hallgattunk.

Keresgéltem a megfelelő kérdést, de valahogy úgy éreztem, hogy nem. Én erőltetném.

  • Kerestem, hogyan lesz ez partneri beszélgetés?
  • Hogyan lesz ez felhatalmazó?
  • Hogyan enged teret a másik felelősségvállalásának?
  • Hogyan lesz támogató, mégis teret engedve a másik kezdeményezésének?

Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben és minduntalan csendre intettem beszélgetésben és verbális önkifejezésben kiteljesedő vágyaimat. A párbeszéd bennem (is) folyt (talán a másik félben is), a felszínen csak a csend volt és a hallgatás. Nagyjából háromszor vagy négyszer volt nagyon erős késztetésem, hogy megtörjem a csendet, mégis egy belső megérzés azt súgta (vagy ha úgy tetszik, olyannak érzékeltem az energiákat), hogy nincsen itt az ideje annak, hogy én beszéljek. Talán ha coaching beszélgetés lenne, akkor az utólagos reflexióban elmondanák a megfigyelők, hogy

pont az történt, ami az ügyfél témája: tenni magáért, felszólalni magáért, kiállni magáért, hangot adni annak, ami neki fontos, akkor, amikor neki fontos és olyan formában, ahogyan neki a legjobb.

És a jó beszélgetőpartner érzékeli, hogy van-e helye okosan feltett kérdéseknek, vagy a legjobb amit tehet, hogy nem akadályozza kérdéseivel az ügyfelet abban, ami az egyik legfontosabb skillünk: az öngondoskodásban. És bár számomra hihetetlenül hosszú idő telt el csendben, mégis egyszer csak, amikor már nem számítottam rá, elkezdett beszélni. Hosszú-hosszú gondolatfolyamok következtek, ahol végig aktívan figyeltem, hogy szükség lesz-e bármilyen hasznosnak tűnő kérdésre, összegzésre, vagy akár egy szó kiemelésére, ami megütötte a fülemet… De mindannyiszor arra jutottam, hogy hallgatom tovább a másikat. (és közben olyan gondolatokkal támogattam, ha úgy tetszik, abban hittem (ez volt az előfeltevésem), hogy megérkezik számára az a felismerés, ami most a leghasznosabb és leginkább előre viszi ebben a helyzetben) És egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy külön kérdés nélkül elkanyarodik az ügyfél / beszélő / mesélő / gondolkodó / problémamegoldó vagy egyszerűen csak a történet szála

a múlt felé, hogy mikor is működött jól még a kérdéses dolog, mikor volt utoljára, olyan, hogy …. ?

(tudod a professzionális titoktartás jegyében most NEM következik konkrétum) és aztán ezekből építkezett tovább a mondanivaló és egyszercsak eljutott néhány felismeréshez a jelenben: Ezt és ezt fogom csinálni, ezt viszont nem.

És úgy tűnt, hogy ez elég jó.

Pár nappal később letisztult elképzelések, határozott cselekvések, külső ráhatás nélküli elmozdulások, szemmel jól látható kedélyállapot változás, önként meghatározott konkrét lépések az élet minden területén.

Külső szemlélő azt mondhatná, hogy az ’ügyfél’ bejárta a 10-es skála mindkét végpontját…. (bár lehet hogy inkább mínuszból indult)

Az ügyfél / mesélő / beszélő lehetne bárki egy családtag, egy barát vagy talán tényleg ügyfél.

 

Hogy alkalmazható-e minden helyzetben? Vagy hogy minden helyzetben ez-e a legjobb megoldás?

Nem.

 

Itt alkalmazható volt?

Az egyetlen működő megoldás, teljesen a helyzet sajátosságait figyelembe véve.

 

Legközelebb is így csinálnám?

Pont ugyanígy.

 

Mit tanultam belőle?

Hogy bízzak az ösztöneimben, a megérzéseimben. Hogy bízhatok azokban a technikákban, amik a tarsolyomban vannak.

 

 

<3 Hálás köszönet Peter Szabonak az inspirációért, iránymutatásért és a sok nevetésért és hogy a hallgatás, a jelenlét új perspektívába érkezhetett <3