A beszélgetés úgy kezdődött, hogy hallgattunk.
Keresgéltem a megfelelő kérdést, de valahogy úgy éreztem, hogy nem. Én erőltetném.
- Kerestem, hogyan lesz ez a beszélgetés partneri, felhatalmazó?
- Hogyan enged teret a másik felelősségvállalásának?
- Hogyan lesz úgy támogató, hogy közben teret enged a másik kezdeményezésének?
Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben és minduntalan csendre intettem beszélgetésben és verbális önkifejezésben kiteljesedő vágyaimat. A párbeszéd bennem (is) folyt (talán a másik félben is), a felszínen csak a csend volt és a hallgatás. Nagyjából háromszor vagy négyszer volt nagyon erős késztetésem, hogy megtörjem a csendet, mégis egy belső megérzés azt súgta , hogy nincsen itt az ideje annak, hogy én beszéljek.
pont az történt, ami a beszélgetőtársam fő témája: tenni magáért, felszólalni magáért, kiállni magáért, hangot adni annak, ami neki fontos, akkor, amikor neki fontos és olyan formában, ahogyan neki a legjobb.
És a jó beszélgetőpartner érzékeli, hogy van-e helye okosan feltett kérdéseknek, vagy a legjobb amit tehet, hogy nem akadályozza kérdéseivel a másikat, abban, hogy jól gondoskodjon saját magáról.
Számomra hihetetlenül hosszú idő telt el csendben, és amikor már nem számítottam rá, elkezdett beszélni.
Hosszú-hosszú gondolatfolyamok következtek.
Végig aktívan figyeltem, hogy szükség lesz-e bármilyen kérdésre, összegzésre, vagy egy szó kiemelésére, ami megütötte a fülemet.
Mindannyiszor arra jutottam, hogy hallgatom tovább.
És közben mindvégig abban hittem, hogy megérkezik számára az a most leghasznosabb felismerés, ami leginkább előre viszi.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy magától elkanyarodik a történet fonala
a múlt felé, hogy mikor is működött jól a szóban forgó dolog, mikor volt utoljára, olyan, hogy …. ?
(a beszélgetési titok megőrzése érdekében, most csak így konkrétum nélkül 🙂 ) Ezekből építkezett tovább a mondanivaló és elérkezett néhány felismeréshez a jelenben: ezt és ezt fogom csinálni, ezt viszont nem.
És úgy tűnt, hogy ez elég jó.
Pár nap múlva letisztult elképzelések, határozott cselekvések, külső ráhatás nélküli elmozdulások, szemmel jól látható kedélyállapot változás, önként meghatározott konkrét lépések az élet különböző területein.
Nagy utat járt be a beszélő. Kérdések nélkül. Pusztán a jelenlét, a figyelem és a csend hatására.
Ez a mesélő lehetne bárki családtag, barát, kolléga vagy ügyfél.
Hogy alkalmazható-e minden helyzetben? Vagy hogy minden helyzetben ez-e a legjobb megoldás?
Nem.
Itt alkalmazható volt?
Az egyetlen működő megoldás, a helyzet sajátosságait figyelembe véve.
Legközelebb is így csinálnám?
Pont ugyanígy.
Mit tanultam belőle?
Hogy bízzak az ösztöneimben, a megérzéseimben. Hogy bízhatok azokban a technikákban, amik a tarsolyomban vannak.
<3 Hálás köszönet Peter Szabonak az inspirációért, az Úgy hallgatni, mint Momo- workshopért. Az iránymutatásért, a sok nevetésért és hogy a hallgatás, a jelenlét új perspektívába érkezhetett <3
