Van egy út, amire régóta készülsz. Talán már kisgyermekkorod óta. Talán ha a (benned élő) 5-6 éves kisgyereket megkérdezném, hogy mi leszel, ha nagy leszel rávágná: … És aztán, ahogy mész és belefeledkezel mindabba, amit életnek hívnak, már nem olyan könnyen vágod rá a kérdésre a választ.
És mi van akkor, hogy ha életed eseményei, résztvevői mind segítők és társak az úton, hogy emlékeztessenek arra, amit legbelül végig tudsz..
És elérkezel újabb szakaszokhoz és egyre inkább azt teszed, amit a lelked választott és visszanézve látod, hol haladtál azon az úton, amit elterveztél és hol tapasztaltál valami olyat, ami segített visszatalálni az útra 😉
Nade.. ma arról a pillanatról akartam egy kicsit írni, amikor nagyon készülsz valamire, a távlati célokhoz, vágyaidhoz, hívásaidhoz elkezdenek körvonalazódni a nagyon konkrét, földi lépések. Amikor már nemcsak a képzeleted világában létezik, amit oly régóta dédelgetsz és színezgetsz, hanem valahogy ott van előtted, egyre kézzel foghatóbbá válik.
És érzed, hogy régen kifogásokat kerestél volna, de most nem…
És érzed, hogy máskor talán visszafordultál volna, de most nem…
És érzed, hogy jobban izgulsz, mint … (de legalábbis benne van életed TOP eseményei között) és mégis…
És ez lesz az első… és tudod, hogy ez az első lépést nem lehet kihagyni…
Így hát bármennyire remeg a torkod, a bokád vagy szíved… Megteszed az első lépést.
És amikor szívből teszel valamit, az univerzum is támogat.
Mert ideje van.
Ideje van annak, amire vágytál.
Ideje van annak, hogy a szíved szerint válassz. (munkát, hivatást, kapcsolatokat, igeneket és nemeket)
Ideje van annak, hogy bízz. (az égi rendezőelvben)
Ideje van annak, hogy tedd. (azt, amit kell)
Ideje van annak, hogy szeresd. (azt, aki vagy)
Ideje van annak, hogy az életed olyan legyen, amilyenné Teremted azt.
