Innentől pedig már ragyogóan „szörfölsz”, azaz könnyedén érkeznek a történetek?

Az a megközelítés, hogy találjam ki a cselekményt és írjak köré történetet, számomra nem működött. Az én utam az íráshoz az volt, hogy meghalljam és leírjam a történeteket. A könyv születése azonban, egy hosszabb folyamat volt, nem úgy kell elképzelni, hogy csak úgy ott termett. Kihívásként éltem meg, amikor nem érkeztek a történetek, vagy másmilyen formában érkeztek pl versként. Igyekeztem irányítani a folyamatot, ezért volt, hogy csak úgy odaültem a géphez és figyeltem, hátha elkezdődik valami vagy próbáltam egy kérdést feltenni, amire válasz érkezik egy felsőbb dimenzióból. Nagy tanítása volt a könyvnek, hogy engedjem el a kontrolt.

Mit tanultál még a könyv születése kapcsán?

Mindig nagyon kritikus voltam magammal, rám a 120%-os maximalizmus volt a jellemző. Sokat bántottam magam azzal, hogy miért nincs már fizikai formában a könyv, türelmetlen voltam a folyamattal kapcsolatban.
A könyv azt tanította nekem, hogyan lehet engedni a dolgokat és bízni abban, hogy úgy lesz jó, ahogy lesz, mert nem lehet pusztán akarásból megoldani valamit és nem lehet minden nap egyformán teljesíteni. Eljutottam oda, hogy élvezem az írás adta áramlást és boldogságot adnak az elkészült szövegek, nem keresem folyamatosan a kívülről jövő visszajelzést az írások kapcsán.

Szóval azt figyeltem meg, hogy tanulásra, munkára, (hasznos háztartási) feladatok teljesítésére van idő (énidő) Mondjuk az milyen énidő amiben takarítok?? (kérdezi ezt az, aki nem az a rendrakási tanácsadó típus, nekem ez valahogy sem nem relaxáció, sem nem önmegvalósítás – erről majd legközelebb még beszélhetünk 😉 ) …
Tehát akkor hogy is van ez?

(Én)idő arra, hogy kiszellőztessem a fejemet? Csendben legyek? Magam legyek? Csakúgy legyek? Hosszú listák, kipipálandók és hasznos dolgok nélkül?

Egyik hétvégén reggel fél 8 fele jöttem vissza(!) egy reggeli sétából a Duna-partról és kedves ismerős kérdezte:

ennyire ki voltál borulva?

Mondtam, hogy nem, csak korán felébredtem és gondoltam, hogy járok egyet mire a család felébred..

Egy nőnek vajon ki kell ahhoz borulni, hogy járjon neki az énidő?

Szóval mit gondolunk arról, hogy mivel tölthetjük azt az időt, amikor valaki más vigyáz a gyerekünkre?

• munkával, másodállással
• tanulással, önfejlesztéssel
• takarítással, házimunkával
• mozgással
• alvással (ha már annyira kivagyunk)
• az alvás rovására sorozatnézéssel..
• szépítkezéssel
• családi programszervezéssel
• a hobbinkkal
• párunkkal
• barátainkkal
• csakúgy igazi láblógatós, fejünkből kibámulós semmittevéssel, vagy annak bármilyen aktív formájában: Duna-parti vagy erdőt-mezőt járó nagy sétával
• meditációval

Nálad mi a fontossági sorrend?

Erre nagyon kíváncsi lennék 😊 Van kedvetek sorba tenni?

Neked mi a top 3 (ha a munka az első, akkor legyen 4 😀 😀 ), amire fordítod azt az időt, amikor valaki más foglalkozik a gyerekeddel?

Válaszok jöhetnek, kommentben, Facebookon, privát üzenetben és egyéb füstjelekkel 🙂 akár itt:

csaszar.eszti@gmail.com

Amikor számunkra is érthetetlen vagy talán meg sem kérdőjeleződik, hogy miért csináljuk úgy ahogy, akkor fogjunk gyanút.

Mondok egy példát, gyakran vagy inkább állandóan (legalábbis így érezzük) mi anyukák vagyunk és foglalkozunk a gyerekkel (de ezt így kell), és megszóljuk érte a szomszédot, hogy mi az, hogy a hat hetes gyereket lepasszolta bébiszitternek(!), az milyen már… Ilyenkor nagyon mély zsigeri elgondolások vannak bennünk arról, hogy milyen is a világ és hogyan kell működnie és milyen elvárásokat is támasztunk magunk felé, még akkor is, ha nem érezzük jól magunkat benne és ha figyelünk, akkor éppen összetűzésbe keveredtünk ezekkel a mélyben lappangó, bölcs megállapításokkal. Ezeket a mélyen bennünk gyökerező, sokszor öntudatlan gondolatokat, régi beidegződéseket hívjuk hitrendszereknek.

És ha „fülön” csípjük őket, akkor megváltoztathatóak.

Történhet ösztönösen, a fejlődés elkerülhetetlen velejárójaként és amikor nagyobb gócpontokra bukkanunk, akkor segítőkkel együttműködve.

Biztosan izgalmasak még a miértek, akár ha ezeréveket tekintünk át hogyan alakult a Nők sorsa, hogyan tekintettek a különböző korokban önmagukra…

Egy valamit viszont nagyon megtanultam az elmúlt években. Hogy az a fontos, ami VAN.

Az a fontos, ahol vagyunk. Ahogy most érezzük magunkat. Ahogyan megéljük a pillanatokat.

Tekinthetünk a múltba, hogy tanuljunk belőle, tekinthetünk a jövőbe is, hogy megálmodjuk, mit szeretnénk még megvalósítani, kipróbálni, megélni, élvezni. De ezek mind azt szolgálják, hogyan érezzük magunkat a jelenben.

Bármiben, amit csinálunk. Azért csináljuk, mert azt választottuk, vagy mert úgy jó nekünk, vagy mert MOST úgy jó nekünk.

Ne sajnáljuk az időt arra, hogy megálljunk és feltegyünk magunknak kérdéseket:

Hogy jó nekem? Mit szeretnék most?

És csak engedjük, hogy megjöjjenek rá a válaszok. Lehet, hogy nem azonnal. Napok vagy épp hetek múlva. Legyünk rá éberek. Talán olyan régen kérdeztük meg magunktól, hogy még be kell járatódni azoknak az útvonalaknak (idegpályáknak), amelyek elszállítják és dekódolják ezeket az információkat. És csak figyeljünk. Figyeljük magunk körül az embereket, a mondatokat, mik azok a gondolatok, amelyekre felkapjuk a fejünket, mik azok a történések, amelyekre felfigyelünk (emlékszem, amikor mindig sasoltam a hordozós anyukákat, hogy milyen szabadon jönnek-mennek, jelezték azt a következő lépcsőt, amit én is megtehettem és kipróbálhattam) .

Az én világomban egyre több Nő tudja megélni, hogy milyen az igazi Nő.

Mindegyik más. Mindegyik másképp anya, az egyik főállásban, a másik pedig, talán naponta 3 órára, de olyankor gyermeki játékossággal és jelenléttel van benne a közös felfedezésekben, és mindketten maradandó emlékeket, élményeket és sejtszintű biztonságot adnak át gyermekeiknek. És mennyire sokan lesznek, akik az anyaság térképére valamilyen egyedi kombinációban rajzolják fel magukat sok kevésbé felemelő, nem büszkeség listát erősítő pillanattal együtt, mintegy példát mutatva, megélve, megengedve az érzelmi gazdagság széles spektrumát önmaguknak, nőtársaiknak és a felnövekvő generációnak.

Az én világomban egyre több Nő ismeri fel, hogy mire van igénye: hogy pihenne, hogy töltődne, hogy magával foglalkozna, hogy kifejezné magát, hogy ma csendre vágyik, ma pedig társaságra, hogy milyen érintés esne jól és milyen nem, hogy mivel foglalkozna szívesen és mivel nem. És a felismerés után könnyed, igaz, őszinte mondatai vannak arra, hogy ezt megossza a családjával, barátaival és már természetes, hogy van engedélye önmagától arra, hogy ezeket megvalósíthassa, társakra, együttműködőkre, partnerekre találjon, természetes számára, hogy ez lehetséges és megérdemli.

Az én világomban egyre több Nő ismeri fel és értékeli a saját képességeit, hozza ki belőlük a maximumot úgy, hogy élvezi az utat. Ismeri a saját határait és tiszteletben tartja (nagy örömmel mondanék igent, de most nemet mondok, mert pihenni fogok).

Az én világomban egyre több Nő mer bátran tapasztalni, kipróbálni, kísérletezni és igen, hibázni.

És a hibázásnak már eltűnik az a finom mellékíze, ami az évezredek során hozzátapadt.

Az én világomban ezek a Nők összefognak, segítik egymást, inspirálják egymást, számíthatnak egymásra, őszinték, szókimondók, bátrak és bizonytalanok és bizonytalanságukon bátran felülkerekedők, együtt keresik az örömöket, a vidámságokat, a boldog pillanatokat.

Megtalálják a saját útjukat, a saját igazságaikat, a saját működő megoldásaikat, a saját értékeiket, (újra)felfedezik és elfogadják azt a csodálatos lényt, akinek születtek.
Többé már nem korlátokat raknak maguk köré, hanem felszabadultan szárnyalnak.

És hogy milyen út vezet ide?

Mindenkinek más. Valakinek talán egy könyv. Másnak egy film. Megint másoknak egy baráti beszélgetés vagy baráti beszélgetések egész sorozata. Valakinek egy költözés. Vagy egy utazás. Valakinek egy új hobbi. Talán egy ajándék élményfestés. Vagy éppen egy új tánckurzus. Talán a barátnőd elrángatott jógázni. Vagy betettek egy meditációs csoportba vagy éppen egy illóolajosba. Vagy elkezdesz valamit tanulni, amire régóta vágytál. Egy beszélgetés egy ismeretlennel. A játszótéren vagy a boltban. Talán kipróbálsz valamit a sok izgalmasan hangzó eszköz közül: önismereti csoport, coaching, Thetahealing, kineziológia, asztrozófia, családállítás, pszichodráma. Talán személyesen, de lehet hogy online. Egy ötlet, egy mondat, egy érzés. Bármi lehet.

Tartsd nyitva a szemedet. És főleg a szívedet. A változás már itt van. S amikor rád kacsint, te észreveszed.

Nem mindenre kaptam választ.

Viszont megtapasztaltam milyen üdítő így lenni önmagammal.

Hogy nem menekülök el a gondolataim elől, hanem tollat ragadok. Írok, sírok, áramlok.

S közben – mintegy szimbolikusan –  a honlapi is a megvalósulás, megújulás útjára lép, ami az utamon, hű társamként kísér a kezdetektől.

Ilyen felismeréseim lettek:

🌳 Nagyobb projekteket, hajrákat jutalmazhatok hasonló, néhány napos elvonulásokkal. (És még kifogás se kell hozzá, hogy „ez most zumbatábor” vagy „jógatábor”)

🌳 Ha arra van igényem, megyek jóga- vagy zumbatáborba. De ha azt súgja a belső hang, hogy csend kell és főleg belső csend, akkor nem kell hozzá semmilyen körítés. Irány a legegyszerűbben elérhető helyszín, egy hátizsák és persze színes tollak meg a füzet.
🌳 Talán azt sem kell megvárni, hogy nagyon túlpörögjön a helyzet, megelőzés jelleggel is elmehetek időnként alkotói szabadságra. (Ahol alkotok, vagy „csak” önmagamat alkotom újra)
🌳 Hihetetlen, hogy anyaként néha milyen hosszú út vezet odáig, hogy nekünk ilyet lehet. Emlékszem, egy éve két közeli barátom is mondta, hogy „Eszti, menj el egy hétre valahová egyedül”. Csak néztem rájuk, hogy persze férfiak, mit tudják azt.. Még ha éreztem is, hogy jó lenne, nem fért a fejembe a hogyan.
🌳 Amikor végre eldöntöttem, hogy megyek, mennyire adta magát minden: a helyszín, az apartman és hogy alig egy óra alatt ott lehetek..

És amit csak utólag látok: 

• Egy végtelenül hűvösre sikerült májusban tökéletes időzítésben kifogtam azokat a napokat, amiért nyáron is hálát adnánk. Idénre megadja az alapszínemet, pedig nem vagyok az a típus.
• Minden édesanyának receptre írnám fel. (persze csak aki igényli 😉 )
• Mennyire igaz, hogy saját magunkon kell tudni „átlépni”, saját magunkat meghaladni, mert

mindaz a szabadság és harmónia, amire vágyunk, ott van bennünk. Elérhető. Mert újra össze tudunk kapcsolódni vele.