Amikor először próbáltam, női jóga tanfolyamra jártunk a barátnőmmel. Össze kellett írnunk egy papirosra, hogy mit szeretnénk elengedni, mi az, ami már nem szolgál, aminek végérvényesen lejárt az ideje. Huh, írni kell, az nagyon jó az testhez álló feladat. Nagy boldogsággal és áhítattal róttam a betűket. Aztán felkaptam a fejemet, picit bizonytalanul ingattam. Tudatom hátsó része kezdte keresni a kibúvót, talán jó lesz, ha a Dunába dobom, vagy persze-persze biztos van otthon ARRA alkalmas eszköz (mi van?! mire alkalmas…)
Hallom oktatónk szavait, az a feladat, hogy égessük el.
Alapvetően gyerekkorom óta izgat minden, ami varázslókról, jó boszorkányokról, vagy a falu táltosairól szóló mendemonda, film vagy történet. Na de az teljesen más, amikor a barátnőd rád néz hatalmas, tágra nyílt szemekkel, hogy akkor most ezen az éjszakai órán itt, Budapest belvárosában, mi most akkor égetni fogunk. Együtt, egymást erősítve, mert ismeri ezt a nézést meg az ígéretemet, ezt bizony nem visszük haza. Neki pont van is öngyújtója. Szóval képzelheted: egyszem öngyújtóval a kezünkben, a sötétben botorkálva, kandeláberek kósza fényében igyekeztünk elégetni a kis féltve őrzött hiedelmeinket, ragaszkodásainkat, félelmeinket. Mondanám, hogy furcsák lehettünk a budapesti éjszakában, de egy lélek sem járt arra rajtunk kívül, na jó a hazafelé igyekvő oktatónk mosolyogva integetett. A szkepticizmusom ellenére volt benne valami varázslatos, mágikus, ami vitt magával, talán a barátnőm elszántsága, hogy tudja mit csinálunk, sokat nyomott a latban. Őszinte leszek, neki kellett állnunk néhányszor.
Azért ez az elengedés buli akkor sem olyan egyszerű, amikor leírtad, rábólintottál, hogy mehet. Mert nem gyullad meg, most meg elfújja a szél. Most itt még maradt egy kis darabka. Mert így vagyunk ezzel emberek. Akarjuk az újat. De akarjuk a régit is.
Aztán rájövünk, hogy a régit már nem lehet. Na jó, akkor menjen. De azért még egy picit ragaszkodunk. És hát úgy van az, hogy el kell tűnnie a réginek teljesen, gyökerestül, az utolsó darabkájáig. Így aztán sok-sok nekifutásra és begyújtásra ugyan, de végül elhamvadtak a kis papírfecnik.
És hosszú időre a feledés homályába merült ez a rituálé. Egy következő női jógán ismét előadódott a helyzet, a lista megírása könnyű feladat volt ismét, bár úgy éreztem a végtelenségig tudnám bővíteni… ez a téma is megér majd pár sort egyszer… szóval ismét az elégetésre került a sor.. nos mondanom sem kell, én voltam az, akinek legtovább tartott, aki legtöbbször nekirugaszkodott… Az oktató mosolyogva annyit mondott, csináld csak nyugodtan Eszti, megvárunk. És úgy lett, leizzadtam, ezernyi gondolatom támadt közben, vörösödött a fejem, hogy milyen ciki, hogy rám kell várni és csak nekem nem…. de nem fordultam vissza. Hadd égjen. Hadd menjen. Az utolsó papírsaroknak is el kell hamvadnia.
Egy következő alkalommal már ismerősként kacsintott rám a gondolat: égess el mindent, amit támasztékként használsz és hidd el magadról, hogy minden képességed megvan, hogy a hajódat vízre bocsásd..
Szóval megint írtam lelkesen. Vártam az estét. Ezúttal már az öngyújtó is pöpecül működött. Hitted volna? Jó volt az öngyújtó. Nem fújt a szél. Persze nem véletlenül. Egy kis felvezető Holdüdvözletet is tartottam. Tűkön ülve vártam a pillanatot, amikor búcsút inthetek oly sok ragaszkodásnak, aminek már nincs helye az életemben. Furcsa volt végiggondolni, hogy ami elsőre boszorkányos humbugnak tűnt, az milyen változásokat hozott már eddig az életembe és ezúttal mennyivel gyakorlottabban ment a tűzgyújtás, nem féltem már annyira a tűztől sem, hogy hányszor kell meggyújtanom, hogy ki látja. Csak azt éreztem, hogy hálás vagyok a rálátásokért. És hogy megint megérett egy kupacnyi dolog a lelki lomtalanításra, lelki méregtelenítésre.
És így a Zebegényi naplementét és Újholdat, az elengedés, a tűz mágiája és varázslata lengte körül.
Utána még hosszan elmerültem a tűz lángjában, szinte meditatív állapotba kerültem és engedtem, hogy a tűz megtisztítson. És rájöttem, hogy annak az elemnek, amitől eddig olyan nagyon tartottam, mennyi mindent köszönhetünk a kezdetektől. Meleget, fényt, finom ízeket. És milyen hálásak lehetünk, hogy most már csak képletesen tisztulunk meg a tüzében, a máglyák kora lejárt. S ha megszelídítjük lelkünk tüzét és erőink (indulataink) lángját is uralni tudjuk, hogyan tud támogatni bennünket egy újjáépülő világban.
Használjátok jól szenvedélyetek tüzét, tegyétek küldetésetek szövetségesévé és ne féljetek segítségül hívni, amikor fényre (egy jó tábortűzre és körülötte társaságra), ízre (egy jó nyári grillpartira), vagy lelki tisztulásra, megújulásra van szükség.
Nem biztatok senkit, hogy gyújtsa fel a Duna-partot, a történet illusztráció. Ha az elengedés jegyében égetésre adod a fejedet, köszönöm, hogy felelősségteljesen jársz el.
