Blog

Lépek. Lépéseim nyomán az apró kavicsok újra rendeződnek. Változik a ritmus. Gondolataim igazodnak a lépéseim gyorsaságához. Ahogy a sebesen száguldó gondolatok irányt változtatnak, a test megtorpan és csendesen szemlélődik a kereszteződésben. Az élet egy útelágazáshoz érkezett. Azzal, hogy választok valamit, azzal valami másnak búcsút intek. Vagy azzal, hogy búcsút intek valaminek, azzal valami mást választok. Vagy teret engedek valami másnak. Lehunyom a szemem. Engedem magamnak, hogy a figyelmem befelé forduljon. Engedem magamnak, hogy találkozzak magammal.

Különös élmény, oly gyakran távol tartom magam tőle. Szokatlanul szemléljük egymást, vagyis magamat. Izgalom van benne, csodálkozás, fürkésző tekintetek, valami olyasmi: hát ilyen. Hát ilyen (is) vagyok. Hát ez (is) vagyok én. Hát ez van a lelkemben. És ekkor a Lelkem örömmel körülölel. Megsimít. Éteri érintésben találkozik időtlen lelkem magammal a végtelenben. Eggyé válik szellem és tudat, a test pedig óvón körülöleli. Szentélyt ad a végtelen bölcsességéből táplálkozó univerzumnak, ami énem aktuális mikrokozmosza. Itt is vagyok és ott is vagyok, sejtjeim miriádjai a végtelenben mindenütt ott vannak. Lelkem békéje hívogat. Egy olyan nyugalom, mely földi ésszel föl nem fogható, ámde fizikai testben is elérhető. Bármi elérhető. Ha választod. Érzelmeid óceánja tengerré szelídül, melyen a hullámok elvisznek egyik helyzetből a másikba. Érzed a továbblépés szelét. Magasabbra vágysz és mész is. Rendjén való a továbblépés. Rendjén való az Égi Rend értelmében a saját utadon járni. Rendjén való az Örök Ragyogást megpillantani. Rendjén való a csillagokba vágyni. Rendjén való a Kozmoszt lehozni a Térbe. Rendjén való az Örökkönt elkezdni élni MOST. Most. Most. Most. Isten hozott!