Te is ellenállsz az ellenállhatatlan céljaidnak?
Tudod mire vágysz, de mégsem haladsz afelé?
Tudod mit kellene tenned, de valahogy csak telnek-múlnak a napok, a hetek és Te még mindig ugyanott tartasz?
Akarod. Tudod, hogy mit. Tudod hogy hogyan.
És mégis.
Nincs változás. Nincs haladás. Nincs fejlődés….
Egy ideig én ezt nagyon egyszerűen elintéztem annyival, hogy „fenébe, már megint ez a halogatás”.
Aztán egyszer csak elkezdett zavarni, hogy ez így túl egyszerű magyarázat.
Mert közben meg ott volt az élmény is, hogy amikor valami tényleg beszippant, amikor benne vagyok, amikor van lendület – akkor meg simán megy. Nem kell különösebb küzdelem hozzá.
Eggyel tovább akarok menni, mint hogy megint ez a halogatás.
És itt jött egy eléggé homlokra csapós felismerés:
nem a céljaimnak állok ellen,
hanem annak az erőfeszítésnek, amit kérnek tőlem.
És ahogy elkezdtem ezt a saját példáimon nézni (a hetek óta tologatott listák…), egészen világos lett, hogy valahol mindig „elcsúszik” a dolog.
* Vagy nem volt annyira vonzó a cél (csak „jó lenne”),
* vagy nem hittem el igazán, hogy képes vagyok rá,
* vagy egyszerűen nem voltak tiszták a következő lépések.
És innen nézve teljesen logikus:
ha ezek közül bármelyik billeg, akkor hiába a lista, a határidő, a „csakazértismegcsinálom” lendület…
nem fogok mozdulni.
Vagy csak éppenhogy.
És ez az a pont, ahol szerintem érdemes nem még jobban nekifeszülni, hanem egy pillanatra megállni és ránézni:
valójában mi nincs rendben?
Elég vonzó ez nekem tényleg?
Elhiszem, hogy képes vagyok rá?
Tiszták a következő lépések? (de tényleg, annyira, hogy le tudnám írni: ezt fogom megcsinálni, őt fogom felhívni, ide fogok elmenni…)
És persze ott van az a kérdés is, amit nem annyira szeretünk:
mennyire vagyok hajlandó ezért erőfeszítést tenni?
Mert a „bármit” és az „azért csak módjával” között elég széles a skála 🙂
Szóval lehet, hogy nem az a kérdés, hogy miért nem haladsz.
Hanem az, hogy a történet melyik pontján érdemes egy kicsit finomhangolni.
És onnan már – sokszor meglepően gyorsan – elindul valami.
