Észrevettem és remélve figyelem hogyan változik – és szóljatok nyugodtan -, hogy vannak kifejezések, amiket előszeretettel használok, mert a barátaimmal, akikkel átéltem, megosztottam, félszavakból is értik, sokszor már a gondolataimból, energiámból érzékelik, hogy mit szeretnék…
Ezek olyan (misztikusnak tűnő) kifejezések – mint például az egységélmény – , amelyeket ha saját tapasztalatokkal és tartalommal töltünk fel, akkor alászállnak a spiri ködből hétköznapjaink valóságába… 😉
(lásd még spiritualitás, tudatosság, jelenlét, figyelem – ebben a cikkben)
Misztikumból a hétköznapokba
Az utóbbi időben sokat foglalkoztat, hogy míg régen imádtam elbújni a misztikus világokba, addig most azt szeretném megmutatni, hogy a nagyon spirituálisan / távolian / misztikusan / elvontan csengő dolgokat hogyan csíphetjük fülön a hétköznapjainkban. Mert a tudás annyi, amennyit alkalmazunk belőle.
A spiritualitás annyi, amennyit a hétköznapjainkba bevonunk belőle…
És akkor magasröptű mondatok helyett jöjjenek életszerű helyzetek és példák, amikor én ezt élem, érzem…:

Hétköznapok egységélményei
A pandémia időszaka alatt (2020 tavasztól) gyakran beszélgettem telefonon a hozzám legközelebb álló barátokkal. És bár elég társasági embernek és eléggé szociális, kapcsolódós típusnak tartom magamat, egy-két közeli barátra redukálódott ez a szám. Igényeltem a befelé figyelést, magammal levést és ha a munkán és családon kívül választhattam (márpedig választhatunk, hmm 😉 ?),
olyan emberekkel beszélgettem, akikkel mintha belecsöppentem volna a saját kis buborékunkba – behunytam a szememet – nagyon közel éreztem őket magamhoz, igazán lényegi dolgokról beszélgettünk, nagyon egymásra hangolódtunk,
egymás gondolatait szőttük tovább és rengetegszer volt az az élményünk hogy ez egyedül nem ment volna, hogy valami olyan csodás energiában csücsültünk benne abban az egy-két órában, ami által hetek, hónapok óta görgetett dolgok könnyedén erőre kaptak, átfordultak, elindultak a megoldás felé. Sokszor támadt olyan gondolata, megérzése egyikünknek vagy másikunknak, amit nem tudtunk hova tenni, de a másik félnek valami olyasmit adott, hogy egyszerre csak mindketten libabőröztünk,
kicsit mintha megállt volna az idő, kitisztult volna a tér és felemelkedett az, ami addig nehéz és lehúzó volt.
Ezeket a beszélgetéseket magamban úgy szoktam aposztrofálni: olyan csodás egységélményben voltunk benne…

Egyedül, együtt, egységben…
A másik ilyen dolog nekem az írás. Ha jön egy gondolat, kép, érzelem és elkezdek írni, akkor is belekerülök egy ilyen buborékba és csak figyelem és csinálom, hogy mi áramlik rajtam keresztül. És egyszercsak azt érzem, hogy eltűntek a nehéz érzések, mintha enyhe vibrálást éreznék mindenhol a bőröm alatt, a tettvágy, az elégedettség, a megtettem a dolgom, az élvezem amit csinálok és ezek keveréke zsibong bennem és egy könnyed vidámság állapotába kerülök.

Ezt az egységélményt hozza a tánc is. Ami lehet egyedül: amikor estére hangoló hangulatfényben hastáncolok és szinte eggyé válok egy mozdulattal…
És lehet olyan, amikor sikítva tombol 8-10 nő együtt egy zumbaórán és majd felrobban az energia (klikkenthető blogbejegyzés)… És lehet olyan, mint Lemangurián, hogy azt mozduljuk, ami IGAZ és néhány zene és instrukciók nyomán eljutok oda, hogy
már nem a fejemből táncolok, nem sémák szerint mozgok, hanem rátalálok arra, ami igazán belülről jön
(gyakorlom, van amikor jobban, könnyebben megy, máskor nem..)
szóval amikor rátalálunk erre először magunkban és aztán megjelenik az egymáshoz viszonyulásban, kapcsolódásban és amikor már az egész csapat így táncol vagy ’csak’ kapcsolódik vagy jelen van…
És tiszta szeretet áramlik. Elmélyülnek a tekintetek. Igazak a mozdulatok és az érintések. Amikor csak a most van. És ott vagyunk. És EGYütt vagyunk. És nevetünk. Mert amennyire magasztosak ezek a pillanatok, annyira felszabadultan nevetősek, ölelősek, megengedőek.

Egyszemélyes élmény, amikor kimegyek a Duna-partra. És leülök és nézem a vizet, figyelem a hullámokat, a kacsákat, az eget, lehunyt szemmel hallgatom a víz csobbanását, a szél suhanását, élvezem, ahogy a nap egyre erősebben simogatja az arcomat. És ha nem is ezzel érkeztem, de egy idő után úgy érzem:
Megérkeztem. Most jó. Vagyok. Elég vagyok. Nem sietek sehová.
És amikor EGYik se….
És nagyon idekívánkozik, hogy szeretem, megélem és hálás vagyok ezekért az élményekért és pillanatokért. És ember vagyok. És szeretnék minél többet belőlük. És mérleg (?!) is vagyok. És néha felbillen az egyensúly és nagyon akarok… és akkor kicsusszannak ezek a pillanatok a kezemből és az életemből. És akkor megélem azt, hogy most másmilyen. Hogy most nem ezeket ez egységélményeket élem. És eszembe jutnak bölcs barátaim szavai:
Éld meg, de ne ragaszkodj hozzá. Csak engedd átáramolni rajtad…
És mivel ez egy ex-kontrollmániásnak szép feladat, ezért a következő írás arról fog szólni, hogy Ragaszkodásaink – elengedése… 😊 vagy lehet hogy egyelőre csak arról, hogy vannak… és ismerjük fel őket. Csak szépen sorjában..
És hogy a címhez ne csak gondolatban kapcsolódjak… szóval onnan a felütés, hogy abban hiszek, hogy ahhoz, hogy megéljük a flowt, önmagunk teljességét, egységélményt, kiteljesedést – válogass kedvedre a szavakból vérmérsékleted és világnézeted szerint – nem (feltétlenül) kell elmenni egy Caminora, Tibetbe, egy hosszabb-rövidebb elvonulásra… Csodás dolog, ha vagy amikor teheted (és ha szeretnéd) tapasztald azokat is. És amíg egy-egy ilyen elérkezik az Életedben, addig is vedd észre (mindegyik) bármelyik pillanatban…