Ebben a bejegyzésben arról írok, hogy mi minden zajlik le egy nőben, amikor három napra elvonul Zebegénybe #énidő jeligére és egyedül van a napsütéssel, a gondolataival és az érzéseivel…
Miért mentem?
Mert azt éreztem szeretnék levegőt kapni. Szeretnék magammal foglalkozni. Nem belebotlani egy újabb kupac megoldandó feladatba, hanem találkozni magammal. Szeretnék kimenőt.
Miért?
Mert szerettem volna. És nemcsak igényem volt rá, hanem úgy éreztem szükségem is. KELL. Mit szépítsem 😊 .
Újabb két hónap home office és home ovi után, több projekttel mint tavaly ilyenkor… Hát vágtam a centit.
Arról már röviden írtam egy Facebook posztban is, hogy amikor először inspiráltan hallgattam, hogy ilyesmit lehet – akár négy gyermekes családanyaként is – , akkor beégett a képzeletembe a Mátra és Zebegény is 😉 .
És aztán már nagyon vártam.
Tudtam, hogy előtte és utána is jó kis hajrák lesznek, de az a három nap majd rólam szól.
Először majdnem két éjszakát foglaltam, aztán arra gondoltam miért ne… legyen három.
És meglátjuk, hogy legközelebb mennyi lesz.
Mert lesz legközelebb is(!) .
És szeretettel ajánlom mindenkinek kortól, nemtől és életszakasztól függetlenül.
Ha jönnek a kifogások, hogy neked miért nem lehet, akkor módszeresen bontsd le őket, ha nem megy egyedül, akkor érdemes segítővel.
Talán nem pont így töltesz majd időt magaddal, mint én, de hiszem, hogy
mindenkinek megvannak a saját lehetőségei a saját „lehetetlenjei” esetén is..
Mit adott Zebegény?
Kilátást, vegán kaját, kirándulást, életérzést, szabadságot, életörömet és éjszakai elmélkedést is. (Értsd az alvást nem ott pótoltam be, de ez talán csak azt mutatja, hogy volt bőven feldolgoznivaló gondolatom).
Újra elém került a jó öreg kockás füzet. Használom én mindennap, de inkább a rendezett, jól szervezett énem. Nem az áramló, intuitív, alkotó, megálmodó. (Vagyis, néha az is.)
Zebegényben viszont a tervezőt elengedtem szabira.
Kaptam egy ajándék beszélgetést, mondhatjuk úgy, hogy egy jó nagy löketet abban racionális-spirituális kombinációban, amit én is úgy szeretek. A szállásadóm személyében érkezett meg és egy elengedési rituáléval zárult, amiről írtam ebben a bejegyzésben.
Nem mindenre kaptam választ.
Viszont megtapasztaltam milyen üdítő így lenni önmagammal.
Hogy nem menekülök el a gondolataim elől, hanem tollat ragadok. Írok, sírok, áramlok.
S közben – mintegy szimbolikusan – a honlapi is a megvalósulás, megújulás útjára lép, ami az utamon, hű társamként kísér a kezdetektől.
Ilyen felismeréseim lettek:
🌳 Nagyobb projekteket, hajrákat jutalmazhatok hasonló, néhány napos elvonulásokkal. (És még kifogás se kell hozzá, hogy „ez most zumbatábor” vagy „jógatábor”)
🌳 Ha arra van igényem, megyek jóga- vagy zumbatáborba. De ha azt súgja a belső hang, hogy csend kell és főleg belső csend, akkor nem kell hozzá semmilyen körítés. Irány a legegyszerűbben elérhető helyszín, egy hátizsák és persze színes tollak meg a füzet.
🌳 Talán azt sem kell megvárni, hogy nagyon túlpörögjön a helyzet, megelőzés jelleggel is elmehetek időnként alkotói szabadságra. (Ahol alkotok, vagy „csak” önmagamat alkotom újra)
🌳 Hihetetlen, hogy anyaként néha milyen hosszú út vezet odáig, hogy nekünk ilyet lehet. Emlékszem, egy éve két közeli barátom is mondta, hogy „Eszti, menj el egy hétre valahová egyedül”. Csak néztem rájuk, hogy persze férfiak, mit tudják azt.. Még ha éreztem is, hogy jó lenne, nem fért a fejembe a hogyan.
🌳 Amikor végre eldöntöttem, hogy megyek, mennyire adta magát minden: a helyszín, az apartman és hogy alig egy óra alatt ott lehetek..
És amit csak utólag látok:
- Egy végtelenül hűvösre sikerült májusban tökéletes időzítésben kifogtam azokat a napokat, amiért nyáron is hálát adnánk. Idénre megadja az alapszínemet, pedig nem vagyok az a típus.
- Minden édesanyának receptre írnám fel. (persze csak aki igényli 😉 )
- Mennyire igaz, hogy saját magunkon kell tudni „átlépni”, saját magunkat meghaladni, mert
mindaz a szabadság és harmónia, amire vágyunk, ott van bennünk. Elérhető. Mert újra össze tudunk kapcsolódni vele.
